Luther Burbank (a növényekkel suttogó.)

 

-képes volt úgy hatni a kaktuszra, hogy szavai (gondolatai) hatására elhullajtotta a tüskéit-

A világhírnévre szert tett kutató nagy dolgokat vitt véghez, annak ellenére, hogy csak középiskolai végzettséggel rendelkezett. Hogy ha még soha nem hallottál volna Luther Burbankról, az talán előfordult, hogy kóstoltad a munkáját, amikor legutóbb French fry (sültkrumplit)  ettél. A 20. század elején Burbank, aki 1849. március 7-én született, több mint 800 fajta gyümölcsöt, virágot és zöldséget hozott létre. A “Növény mágus”, ahogy hívták, egyedülálló megközelítést alkalmazott a kertészetben, amely része volt a Darwinizmusnak.  Sokat dolgozott kaktuszfélékkel is, egy esetben képes volt úgy hatni a növényre, hogy szavai (gondolatai) hatására az elhullajtotta a tüskéit.

“Ne féljetek tőlem, nem akarlak bántani titeket. Ne növesszetek védelmező tüskéket, én majd mindentől megvédlek benneteket” hosszú időn keresztül mondogatta nekik. Ezek után méltán nevezhetjük növényekkel suttogónak.

Ha több meghökkentő eredményére lennél kíváncsi, keress rá, igaz, magyarul nincs semmi tőle. 🙁

Kapcsolat

Viszont, itt egy terjedelmesebb olvasmányt akarok elétek tárni

H. FRANCÉ: A NÖVÉNYEK ÉRZÉKI ÉS SZERELMI ÉLETE címűt.

Ezt a könyvet a természettudományi könyvtár adta ki 1913 ban. (hihetetlen)

 

A NÖVÉNYEK ÉRZÉKI ÉLETE.

 

Ha a paradicsom olyan földdarab, melyet még nem bizgatott meg az ember, akkor a természet barátainak paradicsomában voltam. Az alsó Duna mocsaras vidékein mérföldnyi területek vannak, melyek még olyan érintetlenek, mintha az ember még mindig nem volna ura a föld kerekségének. Ameddig a szem ellát, csupa nádas, közben fűzfa- és égerfa erdők, apró vízerek hálózzák be, melyeknek aranyosbarna vagy zöld vize rejtett, csöndes tavakhoz vezet, ahol vízirózsák virágzanak, ahol ezerfajta idegen virág int, ősi fészkekben hatalmas gémek tanyáznak, ahol pelikánok ülnek a fákon és megszámlálhatatlan vízi madár hangversenye süketíti az ember fülét, és vérszopó rovarok milliói őrzik ezt a paradicsomot az idegenek elől. Olyan csónakban vezetett oda egy öreg halász és bivalypásztor, melyet Európában már sehol másutt nem láthat az ember. Furcsa öreg bácsi volt ez az ember. Itt töltötte, ezekben a mocsarakban az egész életét és jobban ismerte ezt a világot, mint a természettudós, hiszen ötven esztendőn át egyebet sem csinált, csak a természetet figyelte, halászott, filozofált és úgy mellékesen őrizte a bivalyait is. Mint valami úszó szigeten, úgy hatol át a bivalyok fekete, sáros hátán a legveszedelmesebb, csónaknak hozzáférhetetlen ingoványon. Ezek az emberek hallgatagok, mint maga a természet. De ha beszélnek, mindig okosan szólnak. Bizalmatlan hallgatással figyelte az ő ősvilágának ritka vendégét, aki majd növényeket tépett ki, majd halászott és közben titokzatosan firkált a jegyző­ könyvébe. A déli pihenő alatt mégis fölmelegedett. Megpróbáltam, hogy szóra bírjam, de eleinte csak igennel, nemmel válaszolgatott. Aztán megint kutatva nézett. De hát minek kell öcsémuramnak (szép dolog a természet e fiainál; hogy mindenkit rokonként szólítanak) az a sok dudva ? Hiszen haszontalan holmi ez csak — vélekedett lenézően. Most hozzáférkőzhettem. Hát, Mihály bácsi, magának ugyan mi szüksége van a szürke gém fiókáira ? És ma mégis megnézte, hogy kikölti-e már a tojásait ! Miért ? — Mert öröme telik benne. Hát én is azért jövök ide, mert szeretem a virágokat és tudja, hogy ilyenek, mint itten, nincsenek sehol az országban.« A lokálpatriótizmusnak ez a csiklandozása fényesen bevált. Most már vidámabb lett a mogorva öreg. De hát ismeri mind a virágokat ? — kérdezte. Hiszen azért jöttem, hogy megismerjem őket.« Újabb hallgatás. De most már jóakaratú leereszkedéssel nézett. Aztán megint megszólalt: Tudok ám valamit, amit az urak ott a városban talán nem tudnak. Ugyan mit, Mihály bácsi ? Nem tudom, hogy el fogja-e hinni. Van itt a Diásszigeten egy fű, amelyik éjszakára betakaródzik. Nem mese ez, én a magam szemével láttam.« És amikor én is megerősítettem ezt és még sok minden egyebet is beszéltem neki a virágok és növények alvásáról, csak akkor ismert el egyenlőrangúnak és most aztán csak úgy ömlött belőle a természet életéről való csodálatos, mély ismeretek áradata, melyet csak a természettel együtt­ élés közben szerezhet meg az ember. Azóta tíz esztendő telt el és Mihály bácsi azóta bizonyára a dolgok valóságos ősvilágába került már, ahová mindig is kívánkozott, — amint naivul és mégis bölcsen mondotta — ha ugyan ott is lehet halászni. Ahogy most fölidézem magamban, megint eszembe jut, hogyan szárítottuk ki mi magunk a bölcseségnek egy nagy forrását azzal, hogy olyan kevésre becsüljük a kultúrában az ilyen embereket, hogy száműzzük a nép egész tapasztalatát a tudományunkból. És néha úgy rémlik előttem, mintha a természet népei szinte minden fontosat tudnának már abból, amit a természet­ről valóban tudni lehet, csak el van ez a tudás rejtve, játé­kosan lepi be monda, babona, közmondás, vagy némán múlik el, hiszen senki se kérdezősködött felőle. Messze ősidőkből hangzik felénk mesék és mondák szava. A mi szemünkben érthetetlen a fantáziájuk. De nem volt-e valaha minden ember ilyen bölcse a természetnek, mint most Mihály bátyánk? Mindenkit a világnak és csodáinak ezerféle megfigyelése nevelt. És nem is tűntek el nyomtalanul, hiszen a monda, a népdal, a vallás a hagyatékuk. És íme, mély értelme lesz most annak, hogy minden népi regében élő, érző és cselekvő lény a növény. Ennek a néphitnek legpoétikusabb alkotásai a dryadok, Görögország fa- és erdő-nimfái, akik a fával születnek és vele halnak meg. És a nárcisz, a jácint, a babér, a ciprus, mindnek meg volt a maga emberi sorsa. Elvarázsolt emberek gyanánt állottak a dél napos istenberkeiben. De a német is mindig úgy tudta, hogy erdőn, mezőn csupa élő, ha néma testvére is lakik, akiknek bájos királynéja, Baldur neje, Nanua, a virágok istennője, minden évben leszáll hozzánk tündéri pompában. És Indiában ez a homályos sejtelem már filozófiai bölcsességgé emelkedett, mely mindig tükörként tartotta az ember elé a természetet rejtélyes igéjével : Ez vagy te! Bárhol kutatjuk is fel a régi forrásokat, mindenünnen a régi nemzedékeknek ugyanez a benső meggyőző­dése árad felénk. Ez Empedokles csodálatos tanító költeményéből, melyben így szól: Mert egykor kisfiú- vagy kisleány koromban talán valami bokor voltam, vagy madár, vagy hal.. . íme, a költészet és mélységes bölcseség játékos vegyülésében már réges-régen megkezdte a fejlődés varázsszavával az ember talányának a megfejtését. Vagy nem ezt a hitet érezzük-e, ha álmodozva elolvassuk a középkor rejtelmesen borzongató regéit a bűvös éjjeleken megszólaló csodafűről, vagy a nadragulyáról, mely szívet tépően panaszkodik, ha kitépik a földből. A növény az orosz és norvég dalokban még ma is élő és érző lény, de még bennünk is, akiket úgy elszakítottak az élő természettől, még bennünk is él valami nyoma annak a régi érzésnek, hogy a növény is lelkes lény. Költőink legalább nem felejtették még el egészen.  Elidegenítettek bennünket a természettől. Tán sokan igen merésznek fogják ezt a kijelentést találni — pedig igaz. Hosszú és sivár históriája van ennek a tételnek, mely már Aristotelesnél kezdődik és betürágásban és tekintélymániá­ ban végződik. Minthogy Aristoteles zoológiájában azt mondja, hogy a növénynek van ugyan lelke, de nem érző lelke, a középkori gondolkodás, a maga szerencsétlen irányával, mely nem hitt a szemének, ha mást mutatott az írás, ezt a tételt is szentírásnak vette és a tisztára középkori alapokon álló Linné aztán dogmává emelte. Ez a regisztráló mester, aki a barátait is kategóriákba és alcsoportokba osztotta, roppant tekintélyével annyi emberöltőn át a mi generációnkig életben tartott egy középkorian skolasztikus rendszert, melyet verus botanicusnak, igazi botanikusnak nevezett. Ahová lépett, ott meghalt a nevető rét, ott elhervadt a virágok pompája. Mezőink ékessége és öröme megszárított halottak rendjévé lett, melyet a verus botanicus herbáriumainak vaskos köteteibe halmozott, hogy megfakult, összezúzott tetemüket szőrszálhasogató latin diagnózisban írja le. Ezt tudományos botanikának nevezték, és mennél több múmiát zárt múzeumának koporsójába egy ilyen halottrendező, annál nagyobb botanikusnak tartották. Még a mi tanítóinknak is ilyen verus botanicus-ok voltak a tanítói. Hát bennünket nem azzal kínoztak-e az iskolában, hogy diagnózisokat vágjunk be könyv nélkül ? Nem változott-e a viruló rét és a meseerdő a növénytani órán poros herbáriummá, latin-görög neveknek sivár cédula-rendszerévé, unalmas dialektika gyakorlásává ? A porzók számáról való elmélkedések, a levélformák különböző­ ségei, a termő felső, közép és alsó állása töltötték be ezeket az órákat. Mindezt pedig csak azért tanultuk, hogy megint elfelejtsük. Ekkor aztán idegenül és kiábrándulva állottunk a természettel szemben. Így alakult ki a művelt embereknek széles rétegeiben az a titkos, de általános vélemény, hogy a növénytan roppantul száraz valami, pedáns szőrszálhasogatás és valami játék. A tudósok tekintélye miatt nem merik ezt hangosan kimondani, — de akármint szeresse is valaki a természettudományokat, növénytani könyvektől rendesen húzódozik.  Pedig ezzel a legnagyobb gyönyörűségek egyikéről mondanak le. A természet szebbik felét veszítik el. Mert tíz esztendő óta más áll már a növénytani könyvekben, mint amit a jó öreg Linné becsült meg hajdanában, és kihalnak már a verus botanicus-ok. Rájöttek végül, hogy a növények formája csak takaró, tarka, ékes, sokfajta játékra alkalmas, de mégis csak takarója a fontos lényegnek, a növény életé­nek. Ez pedig egész sora a természet sohse látott, sohse sejtett csodáinak. Miként ismerték ezt föl? Hogy ezt megtudjuk, még egyszer vissza kell térnünk a wegisztráláshoz. A botanikusok hamarosan fölvették a természet leltárát. Fárasztó kóborlással, gyakran veszedelmes expedícióval lehetett már csak még le nem írt új fajokat találni. Nem riadtak ettől sem vissza. Érdekes lapja az emberi történelemnek, amely följegyzi, mint vándoroltak át ezek a bátor, rettenthetetlen botanikusok sivatagokon, mint másztak meg hegyeket, álruhában mint vezettek félre ellenséges népeket, nélkülöztek, betegen kínlódtak, gyakran odavesztek, de mindent eltűrtek, — abban a reményben, hogy egy pár tucat le nem írt növényt hozhatnak haza. — De végre is ezt nem csinálhatta meg mindegyik. Minthogy olyan kevés új növényt lehetett fölfedezni, újra meg újra átvizsgálták a régieket. Az ilyen verus botanicus nem elégszik meg egy fél tucat példánnyal. A száz préselt növénye közt mindig akadt egy, melynek másfajta szőrei voltak, mint ahogy a leírások mondották, amelyen a természet csöndes munkássága az élet új formáit készítette elő és így a herbáriumokban is adódott még egy csomó »örvendetes fölfedezés*. De bele láttak az életbe is. Hiszen a forma nem is egyéb, mint az élet nyoma. Mikor boncolták a holttetemeket, mikor növényeket kerestek a természetben, mikor a fejlődésüket figyelték, egyre íij meg új jellemvonásokat találtak, mikkel új formákat lehetett megkülönböztetni, úgy, hogy egyre buzgóbban kutattak utánuk. Ezek a jellemvonások azonban élettörvényekre utaltak és végül nem egy ilyen botanikus látta nagy meglepődéssel, hogy a nö­ vény, ez az élettelen és gyámoltalan dolog, mely olyan mereven és látszólag élő halottként áll előttünk, mégis csak harcosa az életküzdelemnek és titkon, szerényen, de mégis 14 észrevehetőn apró vonaglások és hajlások révén védekezik ellenség és balsors ellen. Hogy gyakran szinte drámai küzdelmet vív a sorssal, hogy kifogyhatatlan új eszközökben, cselekben, alkalmazkodásokban és mindenütt első diadala az életnek a holt anyag* fölött. Mindegyik más i maga fajtája és egyénisége szerint, és hogy a természet többi része ezt már régen hasznára fordította és kölcsönös támogatás és segítség szempontjából, bogarak, legyek, méhek, lepkék, csigák, madarak révén, ezer fajta kapcsolatot szőtt ezzel a rejtett és mégis hatalmas élettel. A virágos rét, minden nyomorult legelő, a hallgató erdő, megannyi csodálatos és finom élet jelenség harsogó szimfóniája. Csak a jó botanikus nem hallotta ezt, és azt hitte, hogy mert a természet szellemeit kiűzte herbáriumából, nem is élnek ezek. És így hihetetlen módon megint igaza lett a régi népbölcseségnek. A mesékből, mondákból és dalokból kifejtekezett igazi magvuk. Valami olyasmi van a növényekben, mint a mi keblünkben. Amikor ezt végre észrevették, persze nem tudtak hova lenni a csodálkozástól. Vége szakadt a száraz levél- és virág-leírásoknak, új élet teremtődött a botanikában is, az utolsó nemzedékkel megújult és folytatása, vagy, ha úgy tetszik, kezdete lett az ember igazi mivolta megismerésének. Mert amikor mélyebben belehatoltak a fa és növény erőinek rejtélyes munkásságába, meglátták, hogy bennük is az él és műkö­dik, ami bennünk végtelenül kifinomodva az élet tudatos vezetésévé lesz. Csakhogy a növényben sokkal egyszerűbb, sokkal kevésbé hat rá a külső világ, mintegy elemeire van bontva és így könnyebben érthető. Mindazoknak, akik az élet titkának a megfejtését áhítják, mámorító perspektíva tárult fel most abban a reményben, hogy ha valahol, hát itt a növényben lesznek megérthetően egyszerűvé az élet kérdései. De az ^emberré levésnek* mindezekről a lépcsőfokairól alig tudnak valamit a mi műveltjeink. Es nem is igen tudhatnak. Az ismeretek még mindig be vannak burkolva abba az utolsó középkori örökségbe, amit az *igazi botanika* hagyott ránk, az általános műveltség számára érthetetlen műnyelvbe, mely még mindig elválasztja a természettudományban a laiku­  sokat és beavatottakat. De meg szét is vannak szórva értekezések és idegennyelvű könyvek ezreibe. Mert ha a florista nem is uralkodik már a növénytanban, de itt van helyette a fia. A ^specialista*. De ez szükséges rossz. Az élet annyi temérdekfajta álarcot vesz magára, hogy a legtöbben nem bíznak már magukban, hogy egészében át tudják tekinteni. Es csakugyan, ha végső gyökerükig akarjuk követni a törvényeit, nem elegendő hozzá egy élet és így mindnyájunknak meg kell elégednünk azzal, hogy a nagy tudománypalota egyik zúgának felépítésében segítkezhetünk. De ha hasznosak és szükségesek is ezek a részletkutatók, mint az óragyár munkásai, egyik csak kerekeket, a másik csak srófokat, a harmadik csak rúgókat készít, de kell mégis valaki, aki a részekből összeállítja az egész óraművet, különben kárbaveszett a munkások fáradsága. A tudománynak is szüksége van olyan tudósokra, akik át akarják tekinteni az egész életet minden összefüggéseiben, változásaiban, fokaiban és haladásaiban, az érctől kezdve, melynek különösen életszerű jelenségei legújabb fölfedezései az életkutatásnak, a gondolkodó agyvelőig, melynek még ma sem értett módon meg van az a képessége, hogy összefoglalja mindezeket az életkapcsolatokat. Es éppen a közműveltségnek, a kultúrának van szüksége az ilyen áttekintésre. Sőt az egész botanikából csak éppen erre van szüksége, nem pedig a részletismeretek zavaros tömegére. Ez mentse ennek a tanulmánynak a korlátozásait és a szakkérdéseken túlmenő fejtegetéseit. Hiszen az a célunk, hogy áttekintését adjuk annak, milyen is voltaképen a növény élete és miért fontos nekünk, hogy megismerjük.

Ha kíváncsi vagy a fojtatásra:   http://mek.oszk.hu/12900/12934/12934.pdf